Vihar van. Zuhog az eső. A vad szél húzza, vonja, rángatja, csavarja, tördeli a fákat. Az állatok reménykedve szaladnak, a madarak szárnyaikat csapkodva búvóhelyet keresnek. A levelek röpülnek. Beborított mindent a homály, a szürke valóság.
A vihar csendesedik. A letarolt, megkínzott természetben két alak tűnik fel. Emberek. Arcuk sápadt, homlokuk ráncolt, szemükben kong az üresség. A férfi fejéből kibámulva áll. Mély csönd. Nem egyedül van. Oldalán, akárcsak anyja jobb felén a gyermek, egy nő áll. Homlokára ráírtak valamit. Nem kiolvasható. Mindketten állnak, egymás mellett. Senki sem szólal.
A férfi felnéz az égre. A fekete felhőkből látja: újra kezdődik. Amint ezen gondolat végigfut agyán egy villám közéjük csap. Az eddigi mély csöndet valami félbeszakítja. A nő sikítani kezd. Majd megszólal. Kiabál. „Ne! Félek! Segíts!“. De a vihar csak erősödik és erősödik. A nő kapkod, össze vissza futkos. A férfit keresi. Nevét ordítja. De a férfi eltünt.
A vihar elmúlt. A nő felébred és egy rideg erdő avarán találja magát. Megijed. Észreveszi, hogy egyedül van. Senki nincs mellette. „Most mi lesz?”- kérdi magában. Majd eszébe jut a férfi. Órdítani szeretne, de nem jön ki szó a száján. Csak a csend és a néma üresség maradt. A homlokára írott mondat értelmet nyer: „Ne engedj el!”
Egyedül maradni a néma, rideg világban. Érezni, hogy semmi sem lesz már a régi. Elhagytak, féredobtak, összetörték érzéseidet. Félni úgy, hogy senki nincs melletted. Sírni úgy, hogy nem kapsz vigaszt. Beszélgetni úgy, hogy senki sem válaszol. Érzés, amit egyenlő a halállal.
Utolsó kommentek